A nulladik nap alacsonyabb látogatottsága után csütörtökre végérvényesen beállt a megszokott szigetes állapot és megérkezett a tömeg. A Nagyszínpad környékén estére már hömpölygött az emberáradat, és vele együtt visszatért egy régi ismerős is – a por. De Lewis Capaldi és Florence + the Machines miatt érdemes volt kilátogatni a Hajógyári Szigetre.
Az elmúlt napok esőmentes időjárása megtette a hatását, a Szigetet ismét ellepte a finompor, amelyet több tízezer ember lába folyamatosan felkavar. Sokan kendővel az arcuk előtt közlekednek, mások orvosi maszkban próbálják védeni magukat és utópisztikus ködbe borul ilyenkor a Sziget a fény nyalábok gégenjében. Persze egy fesztiválon a praktikum és a megjelenés nem mindig találkozik… bőven akadnak olyanok is, akik inkább mellőzik a maszkot vagy kendőt – a fesztiválszett fontosabbnak bizonyul.
És van még valami, ami változatlan – vörösbort továbbra sem egyszerű találni a Szigeten. Mint kiderült, nem én voltam az egyetlen, aki több helyen is hiába kereste. Az árak viszont annál könnyebben megtalálják az embert. A fesztivál idén sem az olcsóságáról híres, és különösen késő este, amikor az ételkínálat is szűkül, könnyen támadhat olyan érzésünk, mintha egy balatoni strand legdrágább büféjében próbálnánk vacsorázni.
Mindezt azonban a csütörtök este két olyan nagyszínpados produkciója is feledtette, amelyek homlokegyenest másképp, de pontosan megmutatták, hogy miért van még mindig létjogosultsága a több tízezres élő koncerteknek és a nyárin zenei fesztiváloknak.
Lewis Capaldi: az ember, aki újra jól érzi magát a színpadon
Lewis Capaldi fellépését izgatott várakozás előzte meg. A mögöttem álló fiatal pár például már a HÉV-en arról beszélgetett, hogy csak remélni tudják, hogy nem marad el az utolsó pillanatban a koncert. Az aggodalomnak van előzménye. A skót énekes nyíltan beszélt korábban szorongásáról és pánikrohamairól, 2022-ben pedig Tourette-szindrómával diagnosztizálták. 2023-as, megrázó Glastonbury-fellépése után – ahol tünetei miatt a közönség segített neki befejezni a Someone You Loved-ot – hosszú időre visszavonult a turnézástól, hogy a mentális és fizikai egészségére koncentráljon, ahogy akkor azt a The Guardian is megírta.
Ehhez képest a Szigeten egy felszabadult, jó formában lévő és láthatóan a színpadot ismét élvező Capaldit láthattunk. A koncerten nemcsak a hangja volt a régi, hanem az a sajátos, önironikus humora is, amely szinte ugyanolyan fontos része az előadói személyiségének, mint a melankolikus balladái. Egy ponton teljes természetességgel hívta fel a közönség figyelmét arra, hogy a tömeg mögött éppen valaki leugrik a bungee jumping toronyból. Később pedig Florence + The Machine közelgő koncertjével viccelődött. Azt mondta, nyilván azért gyűltek össze ennyien a színpad előtt, hogy jó helyet foglaljanak Florence-re, miközben kénytelenek végigszenvedni előtte ezt az „unalmas kis előadót”.
Ez az önirónia különösen jól működik azért, mert éles kontrasztban áll a dalok érzelmi intenzitásával. A mostani koncertprogram gerincét olyan dalok adják, mint a Grace, a Bruises, a Pointless, a Before You Go, a Hold Me While You Wait és a visszatérésének egyik fontos dala, a Survive. A Bruises egyszerűsége és a Before You Go fokozatos érzelmi építkezése élőben különösen erősen működik: Capaldi nem látványos show-val akarja uralni a Nagyszínpadot, hanem azzal, hogy néhány perc alatt több tízezer embert képes ugyanabba az érzelmi állapotba húzni. A 2026-os nyári koncertjein ezek a dalok rendszeresen szerepelnek a programban. És természetesen a végére maradt a dal, amely nélkül Lewis Capaldi-koncert aligha érhet véget… a Someone You Loved. A 2019-ben világsikerré vált számot már az első hangoktól együtt énekelte vele a közönség, majd egy ponton gyakorlatilag átvette tőle. Capaldi pedig hagyta. A dal vége után is tovább szólt az ének a tömegből – egy ideig már nélküle –, mielőtt az előadó végleg elhagyta a színpadot.
Florence + The Machine: amikor az indie rock kortárs színházzá válik
Ha Lewis Capaldi koncertje az emberi közvetlenségről szólt, akkor Florence + The Machine fellépése egy komplett színpadi világot épített fel.
Florence Welch esetében nehéz egyszerűen rock koncertről beszélni. Amit létrehoz, valahol a nagyszabású koncert, a kortárs tánc, a performansz és a rituális színház határán helyezkedik el. A legfontosabb értéke, hogy a minőségi, indie-rock koncertnek álcázott magaskultúrát képes populárissá tenni és eljuttatni a széles tömegekhez. Amit Florence ezáltal csinál az valódi értékteremtés. Egy olyan közönséget – köztük rengeteg fiatalt – nevel ki, amely egy hatalmas zenei fesztivál nagyszínpada előtt válik fogékonnyá a kortárs előadóművészet eszközeire. Már Florence belépése kijelölte ezt a világot. Megérkezett, nagy levegőt vett, hátrahajtotta a fejét, mintha nem koncertet készülne elkezdeni, hanem egy rituálét.
És tulajdonképpen azt is kezdett. Az előadás nem egymás után következő dalok sorozatának hatott, hanem egyetlen, elejétől a végéig felépített dramaturgiai ívnek. Az egész koncert librettószerűen megkomponált jelenetei, a jelenetek ritmusa, atmoszférája, dinamikai csúcspontjai pontosan úgy működtek, ahogy egy jól felépített színházi vagy kortárs táncelőadás: volt kezdőpontja, fejlődése és végpontja.
A látvány ugyanezt a koncepciót szolgálta. A négy táncos fekete fűzője, combfixe és hatalmas, fodros alsószoknyára emlékeztető jelmeze egy sötét, dekadens, Moulin Rouge-t idéző világot teremtett, mintha a Moulin Rouge titkos, áporodott és parfümös levegőjű öltözőjében lennék. Ezzel állt erős színkontrasztban Florence vörös, marabutollas, légies, fodros köpenye – ő volt a lokál csillaga. Nem egyszerű koncertkosztümök voltak ezek, hanem egy színpadi univerzum szereplőinek a színpadi jelmezei.
A jelenlegi Everybody Scream turné eleve erősen teátrális koncepcióra épül, a folklór, a női rítusok, a sötétebb mitológiai képek és a közösségi eksztázis elemeivel. A fesztiválprogramban olyan dalok kaptak helyet, mint az Everybody Scream, a Shake It Out, a Which Witch, a Spectrum, a Rabbit Heart (Raise It Up), a You Got the Love, a King, a Howl, a What Kind of Man és a Heaven Is Here – a júliusi európai fesztiválfellépések setlistje is ezekre a számokra épült.
De Florence Welch legnagyobb fegyvere továbbra is Florence Welch.
Florence-nek minden tehetsége megvolt ahhoz, hogy ne egyszerűen kiváló énekes, hanem jelentős színpadi előadó is legyen. Kiemelkedő színpadi jelenléte, táncos képzettségről árulkodó tudatos testhasználata és mozgása mellett nemcsak a széles hangterjedelme és a hangszíne különleges – hanem minden adottságát jól használja és képes játszani is a hangjával. Hol szinte suttog, hol éteri magasságokba emeli, máskor pedig elementáris erővel engedi ki – és mindez mindig a színpadi történet része.
A koncert vége felé aztán történt valami, amit ma már egyre nehezebb elérni egy több tízezres fesztiválközönségnél. Florence arra kérte az embereket, hogy engedjék le a telefonjukat. Ne rögzítsék és ne dokumentálják a színpadi történéseket. Ne a kijelzőn keresztül nézzék azt, ami éppen a színpadon történik. Legyenek egyszerűen csak jelen, adják át magukat a pillanatnak, és énekeljenek vele. A tömeg pedig engedett a hipnózisnak. Talán itt vált igazán érthetővé, miért több Florence + The Machine produkciója egy rendkívül profi zenei koncertnél. Florence célja a közös rituálban való részvétel és az eufória és a katarzis kollektív megélése volt. Az előadó ennek megfelelően a végén ugyanazzal a gesztussal zárta le az estét, amellyel elkezdte – hátravetette a fejét, kitárta a karját és az arcát csukott szemmel az ég felé emelte, mintha egy rítus végén adna hálát.
És valahol tényleg az történt. A porban, a hőségben, a méregdrága ételek és a rejtélyesen eltűnt vörösbor közepette egyszer csak létrejött az, amiért még mindig érdemes fesztiválokra járni – egy rövid időre több tízezer idegen emberből közösség lett, a koncertből pedig katarzis.
